2017. június 23.










Hiába vártuk



Minden versenyen az első gyorsasági elejére kell állnia annak, aki biztosra akar menni, hogy láthassa az egész mezőnyt. Hiába várta például a széles nagyérdemű Bútor Robiékat (az otthon maradottak pedig az első gyors végi idejüket a világhálón), csak nem jöttek, és ennek okára hamar választ adtak a neten felbukkanó képek, és a szárnyra kapott hírek...


- Mi történt pontosan? - kérdeztem Robit

- Az első gyorson egy nagyon gyors, szűk erdei részen mentünk lefelé, és úgy volt felírva, hogy az utolsó kanyar után kell vennem egy nagy féket, és 80 méterre pedig egy bal3 szigorú kanyarba be kell fordulni. Ez ugyanígy volt tavaly is, sőt, tavaly még annyiban különbözött a felírás, hogy a 80 végére írtam a nagy féket, nem pedig az elejére. De hát a logolt adatokból ítélve körülbelül 30-40-nel gyorsabban jöttünk, mint tavaly. Az autó súlya is nagyobb, mint tavaly, ezáltal rosszabbul lassul, mint egy szuper2000-es, de ez sajnos kimaradt a kalkulációból... Úgy érzem így utólag, hogy beleestünk az N-es csapdába: aki sokat megy szuper1,6-ossal, kitcarral, szuper2000-essel, annak elég nehéz alkalmazkodni ahhoz a körülményhez, hogy az N-es autóban nagyon csönd van, és közben nagyon gyors, amit nem nagyon lehet érezni belülről. Ráadásul amikor meg kell állni, jóval hosszabb távra van szükség a megfelelő sebességre történő belassuláshoz. Mindezáltal nagyon sok lett a tempó, és nem tudtam megállni a 80 méteren, mert amikor már megláttam, hogy ott vagyunk, oda értünk ehhez a ponthoz, a 80 méter gyakorlatilag eltűnt onnan, és nem tudtunk befordulni abba a kanyarba, emblémára vettünk egy fát. Itt véget is ért számunkra a verseny, mert olyan mértékben rongálódott mindhárom hűtő, a vízhűtő, az olaj hűtő és az intercooler hűtő is annyira összelapult és kilukadt, hogy nem tudtuk folytatni a versenyt. Ráadásul még egy jobb első defektet is kaptunk, amit ki kellett volna cserélni. Szóval az autó olyan sérüléseket szenvedett, hogy esélytelen volt a folytatás, és feladtuk a versenyt.

- Szezon előtt beszélgettünk arról, hogy itthon vagy kint... A történések tükrében meg kell kérdeznem: Megbántad, hogy itthon mentetek? Vagy még rosszabb lett volna, ha ez kint esik meg Veletek?

- Azt gondolom, hogy ebben semmi megbánás nincs, ez a rutintalanságnak köszönhető és az autóváltásnak. Amikor elmegy az ember tesztelni, és egy 2-4 kilométer hosszú tesztpályán megy ide-oda 20-30-szor, akkor nem szembesül ilyen szituációkkal, hiszen pillanatok alatt begyakoroljuk azt a pár kilométert, és főleg, ha nincs ilyen jellegű becsapós rész abban a pályában, akkor nem jön ki ez a probléma. Most a verseny előtt 130 kilométert teszteltem - ami nagyon soknak számít, az előző években 40-50-60 kilométereknél többet sosem mentem - és úgy éreztem, fel vagyok készülve teljes mértékben a versenyre. De egy nyílt terepen mentünk a Dozmat-Nárai gyorsasági szakaszon, ahol mindenki tesztelt, mi is ott teszteltünk, ami egy széles, egy sávos, nyílt út, ahol úgy kell fékutat venni, hogy általában a hosszú egyenesek végén kell fékezni egyet, mint az jellemző is a bükfürdői pályákra. De ez a rész, ahol ez a baleset történt, ez nem igazából bükfürdői jellegzetesség. Ez egy zárt erdei, egy sávos úton sok sima bal - sima jobb - jobb1 - jobb2-es kanyar egymás után hatalmas tempóval, és körülbelül 2 kilométert mész iszonyatos tempóval, majd a végén van egy pici egyenes és egy nagyon nagy derékszögű kanyar, ahova be kell találni és be kell lassulni... Gyakorlatilag a tesztelések során nem találkoztam ilyen körülménnyel, és elkalkuláltuk, mert igazából már az itiner írásakor képben kellett volna lennünk, hogy már a kanyarban fékezni kell, mint ahogy a többiek meg is tették ezt. Ez egy új szituáció volt számunkra. Ebből is látszik, hogy hiányzik a versenykilométer és versenytapasztalat ezzel az autóval. Mert egy teszt nem verseny, ezért kell rengeteget menni egy új autóval, meg kell próbálni vele minél több versenykilométert is megtenni, és utána tud az ember igazán gyors lenni. Én elsőre szerettem volna ezt megvalósítani, úgy gondoltam kívülről nézve több videót is, hogy ezekkel az N-s autókkal lehet bátran fékezni és komoly fékutakat venni, ami a pálya első felében sikerült is, ahogy a teszten is úgy éreztem, hogy jól érzem a fékutakat, és elég bátran mentem. De sajnos volt egy ilyen becsapós rész, amit elhibáztam. Annyi az egész magyarázata, hogy nagyon gyorsan jöttünk, nagyon későn fékeztem, és nem lassult le az autó olyan sebességre, amire kellett volna. Még bennem volt az, hogy meg lehetett volna próbálni ráfordítani a kanyarra, és Imi kiabált is, hogy fordítsam el, de olyan tempóval mentünk még, amikor már láttam, hogy nem fogjuk bevenni a kanyart, hogy nem mertem elfordítani, mert úgy ítéltem meg, hogy sokkal nagyobb kárt teszek, és sokkal nagyobb veszélybe sodrom magunkat, ha oldallal érkezünk fel a fára, mint, ha emblémával. Utólag úgy látom, jól döntöttem, mert az anyagi kár elenyésző ahhoz képest, amekkora lett volna, ha oldallal érkezünk. Mert a becsapódást nem lehetett volna elkerülni. Annyira sok volt, hogy esélyünk sem volt befordulni.

- De így akkor nektek sem lett bajotok, sérülésetek, ugye?

- Nem, semmi. Azt mondhatom, hogy az autó nagyon szépen elnyelte az ütést, még a vállunk, nyakunk sem húzódott meg. Belülről nem tűnt olyan nagynak, mint ahogy most kívülről láttam azóta képeket, hogy milyen magasan repült az autó... Belülről ez egyáltalán nem volt érezhető. Igazából meg sem ijedtünk, annyira tiszta, egyértelmű történet volt, hogy neki fogunk menni a fának, de a nagy ijedtség, riadalom, elmaradt. Próbáltunk volna tovább menni, kitolatni, de ez nem sikerült, mert felült az alja, esélyünk sem volt a folytatásra. Azt mondhatom, hogy nagyon szerencsésen estünk a körülményekhez képest. Meg az is hozzá tartozik, hogy ez nekem egy új érzés volt. Életembe egyszer mentem eddig fának, amikor 2000-ben a Semperit Rally-n elment a fék a Fordról, és akkor ráfordítottam a kanyarra. Szóval nem vagyok hozzászokva, de még így sem volt nagy, bár nem egy hétköznapi esemény számomra. Utólag azt mondhatom, hogy ritkán hibázom, de most sajnos sikerült, és korán jött. A legjobban az bosszant, hogy nincs mért gyorsasági időnk, így nem tudjuk hova elhelyezni magunkat, ami a fő cél lett volna. Az új autóval fel akartuk mérni, hogy hova vagyunk elegek. Ráadásul nem szeretem a Bükfürdő pályáit, Szombathely és Bükfürdő idejében sem szerettem soha, életemben mindig itt volt a legrosszabb a teljesítményem az adott szezonban, és azt beszéltük meg, hogy megyünk egy jó húzós tempót, de semmi rizikót nem teszünk bele... Ehhez képest olyan 8 kilométerig jutottunk el... Ez nagyon elszomorít, nem érzem tőle jól magam, szégyellem is magam, elnézést kértem a csapattól is, amiért ilyen gyorsan vége lett, mert nekem ez új érzés, ilyen még nem nagyon fordult elő velem...

- Azok után, ahogy így elhallgatlak, meg kell kérdezzem: Téged lesz nehezebb összerakni Mecsekre vagy az autót?

- Az autó gyakorlatilag már majdnem kész. Mindenünk volt a buszban, ami kell hozzá, egy motorháztető kell csak pluszban, és nem sérült sem futómű, sem motor vagy váltó... Tényleg csak karosszéria elemeket és az összes hűtőt kellett cserélni. Minden volt tartalékban felmatricázva, tényleg nagyon fel voltunk készülve erre a versenyre. Azt gondolom, hogy még soha nem sikerült szervizileg, tartalék alkatrésszel egyetlen autóval sem így felkészülnöm. Ha lett volna időnk, akár a helyszínen is meg tudtuk volna csinálni az autót, annyira mindenünk volt. Ezekből most felépül az autó, a hét végére már készen is lesz, és Mecsek előtt még beiktatunk egy rövid aszfalt tesztet, ahol felkészülve ezekre a dolgokra, amit most elkövettünk, okulván ebből és levonva a konzekvenciát a pécsi itiner írás is ennek jegyében fog telni: új itinert fogunk írni, és nagyon-nagyon át fogom gondolni, hogy hova milyen tempóval fogunk érkezni, és ehhez fogom a fékutakat kialakítani.
Azt gondolom, hogy talpra állunk gyorsan. Nem úgy vagyok összetörve, hogy nem tudok gyorsan menni, csak hibáztatom magam azért, hogy az első versenyen ekkora előnyt adtam a többieknek, ezt nem szabadott volna megtenni. A másik nagy baj pedig, hogy nem tudjuk, hova elég a tempónk, kell-e gyorsulnunk... Ez nagyon fontos lenne egy autó váltásnál, hogy tudd, milyen erőbedobással kell menned ahhoz, hogy tudj harcolni az első helyekért. Az első két nap nagyon sz*r volt :o) mint egy gyerek, azon gondolkodtam, hogy vissza kellene forgatni az idő kerekét, és akkor majd előbb fékezek egy kicsit... és akkor megyünk tovább, és jó lesz ez... De nem lehetett. Még egy érdekes dolog volt. Nagyon készültem erre a 2 kilométeres szakaszra, mert emlékeztem rá, hogy tavaly nagyon rosszul jöttem le ezen a részen, össze-vissza váltogattam, fékezgettem, és már a verseny tréningjén megfogadtam, hogy itt lemegyek keményen. Szerintem ennek a pályának ez a 2 kilométeres szakasza volt a lényege. Nagyon nehéz 2 kilométer, és eszembe sem jutott, hogy itt a végét elrontom... Bátran jöttem, szépen ötödikben keményen lejöttem, örültem is, hogy jól sikerült, és amikor megláttam, hogy nincs ott az a 80 méter, amin be kellene lassulni, amire én számítottam, azt hittem, elájulok... Nagyon furcsa érzés volt... Nem szokott olyan lenni, hogy jön az információ, és nem az van ott, amivel én kalkulálok... Ilyen nem fordult elő 20 év alatt... Esélyem sem volt befordulni...

- Gonosz kérdésnek tűnhet, de nem annak szánom: Hogy lehet, hogy két ilyen rutinos versenyző, egy Bútor Róbert-féle pilóta és egy Tóth Imre-féle navigátor ilyen amatőr hibát vét, hogy egy ilyen dologgal nem kalkulál, és egy ilyen féktávot benne hagy az itinerben?

- Annyit eleve módosított Imi a tavalyi itinerhez képest, hogy akkor az volt írva, hogy 80 vége nagy fék, Ő meg előre hozta, átírtuk úgy, hogy a kanyar után nagy fék. De azt így is elszúrtuk, hogy az a 80 nem 80 volt... A tréning tempó - 100-130-cal jöttünk lefelé a tréningen a tréningautóval - és a versenytempónk között olyan nagy különbség volt, amire egyikünk sem volt felkészülve. Imi több éve nem ült versenyautóban, én pedig sosem ültem még ilyen gyors versenyautóban. Rutintalanságnak gondolom, mert nem ismertük még az autó képességeit. Sokszor hallottam már, hogy az N-es autó milyen becsapós, nagyon halk, nem érzed benne a sebességet, csak amikor meg kellene állni, akkor nem megy... És ezt elsőre megettük. Amatőr hibát vétettünk az autó ismeretlensége miatt, és kiestünk. De a fő hibás én vagyok, nem is akarom rákenni senkire, hiszen én diktáltam le a tréningen az itinert. Ugyan megbeszéltük, hol fogok fékezni, nem csak itt, hanem nagyon sok helyen megbeszéltük, mert nyerni akartunk. Megtehettem volna, hogy mindenhol előbb fékezek 20 méterrel, mint ahogy megtettem tavaly például, de most nem akartunk ennyi biztonsági tartalékot ráhagyni, mert úgy voltunk vele, hogy az első gyorson is már jó eredményt akartunk menni, hogy ne kapjuk meg rögtön azt a pofont, amitől utána én görcsös leszek. Ezért úgy beszéltük meg, hogy az első gyorson már átmegyünk biztonságosan, de keményen, azért, hogy ne dőljünk össze a végén, amikor meglátom, mennyit kaptunk... Lehet, hogy úgy is megkaptuk volna ami jár, mert megkapták a többiek is, nagyon nagyot kaptak, de sajnos nem derült ki...

És az akció képekben:


>>>>>>>> Bútor Robit kérdeztem




© 1997-2011 rally.hu. Minden jog fenntartva.
A weboldal tartalmának másodközlése, felhasználása csak a jogtulajdonos engedélyével lehetséges.






Webstar Csoport Versenynaptár Fórum Chat Linkek